“Hitedből forrás, emlékedből áldás”
Ferencváros egyik legnagyobb embermentője, Bernovits Vilma emléke előtt tiszteleg egy hamarosan megvalósuló emlékmű a Boráros téren. A Ferencvárosi Önkormányzat tavaly év végén hirdetett pályázatot a keresztény hitoktató és embermentő tiszteletére, akit zsidó embertársai megsegítéséért 1944. december 27-én a nyilasok elhurcoltak és a Dunába lőttek. A pályázat nyertese a Hartvig Dániel és Kálna Dávid által megalkotott ‘Stigma – Bernovits Vilma emlékére’ című alkotás lett.
A helyszín üzenete
Az emlékmű a Boráros tér ma már használaton kívüli kikötési pontjába kerül, amely maga is a történelem egy darabja. A magas dunai partfal egykoron tömör vasbeton mellvédjét kikötési pontok létesítése miatt áttörték, majd a kivágott szakaszokat a folyóba döntötték. Alacsony vízállás esetén ezek a maradványok ma is láthatók. A helyszín, ahol az emlékmű elhelyezkedik, szimbolikus jelentőséggel bír: a Duna, amely egykor elnyelte az áldozatok testét, most a megemlékezés helyszíne lesz.
Az alkotás filozófiája
A ‘Stigma’ című mű a múlt és a jelen találkozási pontja. A koncepció szerint az emlékmű minimális beavatkozással illeszkedik a térbe: egy új bronzkorlát jelzi az emlékezés helyét, míg a partfal peremébe egy 94x77x23 cm-es vastömb kerül beépítésre. A tömb felületén megjelenő felirat Bernovits Vilma életének és áldozatának állít emléket:
Bernovits Vilma (1901-1944)
keresztény hitoktató, embermentő emlékére,
akit zsidó embertársainak nyújtott áldozatos
segítségéért a nyilasok 1944. december 27-én a
Szociális Testvérek Társaságának Bokréta utcai
nőotthonából hurcoltak el és lőttek a Dunába.
A koncepció különlegessége, hogy az idő múlásával a kezeletlen vas folyamatosan korrodálódik, így a nemesfém felirat egyre hangsúlyosabbá válik. Ez a természetes folyamat a felejtés és az emlékezés kettősségét jelképezi: míg a rozsda az idő múlását idézi, addig a felirat egyre jobban kiemelkedik, mintha maga az emlékezés szólna egyre hangosabban.
A megemlékezés tágabb keretei
A pályázat kiírói és az alkotók arra is javaslatot tettek, hogy az emlékmű ne csupán Bernovits Vilma személyének, hanem a hatalom ellen kiálló nők emlékének is szóljon. Az emlékezés nem merülhet ki egy tárgyi alkotásban: támogatásokkal, társadalmi kezdeményezésekkel és erős karitatív jelenléttel is tovább lehet vinni Bernovits Vilma szellemiségét.
A ‘Stigma’ című emlékmű nemcsak egy történelmi tragédia mementója, hanem egy figyelmeztetés is: a múltat nem feledhetjük, mert a jelen és a jövő formálásához szükségünk van az emlékezet erejére. A rozsda, amely az idővel egyre hangsúlyosabbá teszi a feliratot, ezt az üzenetet hordozza – a felejtés nem opció, a múlt sebei láthatóvá válnak, hogy tanulhassunk belőlük.
tervezők: Hartvig Dániel | Kálna Dávid
grafika és tipográfia: Zajacz Judit
szöveggondozás: Tóth Réka Ágnes
statika: Armuth Miklós
felületkezelés: Hegyi Fanni
gyártás és kivitelezés: Belvárosi Építő Kft. | Ruzsics László | Lukácsi Richárd
A emlékmű avatóján elhangzott beszédek
Baranyi Krisztina
“Tisztelt megjelentek, kedves emlékezők!
Köszönöm, hogy eljöttek a Ferencváros önkormányzata által állíttatott Bernovits Vilma emlékmű avatására.
Köszönöm valamennyi művésznek, aki elindult az emlékmű megvalósítására kiírt pályázatunkon.
Közülük is külön köszönöm Hartvig Dánielnek és Kálna Dávidnak, akiknek a munkája a nemzet nyolcvan éves adóságából törleszt valamennyit.
Köszönöm a munkatársaim, kiemelten Ignáth Kitti erőfeszítéseit, aminek köszönhetően ma itt állhatunk.
…
Egy meztelenre vetkőztetett, alacsony, középkorú nő letérdel a Duna parton.
Keresztet vet és hátrafordulva a gyilkosai szemébe néz.
Pillanatokkal, talán másodpercekkel később már halott teste úszik lefelé a Duna jeges vizében.
A nyilasok vele együtt végzik ki öt társát, akik közül négyet ő maga bújtatott a megelőző hetekben, hónapokban.
Ötödik sorstársa, egyben hittársa, az üldözöttek megmentésén vele együtt fáradozó Bernovits Vilma volt.
A gyilkosaira visszanéző Salkaházi Sárához, és a Szociális Testvérek Társaságát alapító Slachta Margithoz hasonlóan, Bernovits Vilma is Kassáról érkezett Budapestre.
Gyerekkoráról tudhatjuk, hogy a családjával hintóban közlekedett, és amikor a saját szobájában csörgedező szökőkútról ábrándozott, akkor másnap a munkások nekikezdtek megvalósítani romantikus fantáziáját.
Ami azt bizonyítja, hogy a dúsgazdag családban elkényeztetett gyerekekkel kapcsolatos előítéleteink is hamisak.
Bernovits Vilma szabadkőműves édesapja ugyanis nem csak anyagi jólétet biztosított családjának, hanem olyan értékrendet is, amelyben ezt a jólétet fontosabb szempontok előzték meg.
Részben ez vezethette lányát évtizedekkel később Budapesten a Szociális Testvérek Társaságához is.
Akiknek egyetlen céljuk volt: segíteni a gyengéken, az elesetteken.
Feltűnés nélkül, akár titokban, viszont nem csak karitatív munkával, hanem társadalmi szerepvállalással is.
Tehát valójában a szó eredeti értelmében vett politizálással.
És ez már veszélyes terep.
Különösen veszélyes olyankor, amikor a leggonoszabb, legaljasabb szereplők kezébe kerül hatalom.
Amikor tömegesen gyilkolnak le embereket.
Férfiakat, nőket, felnőtteket, gyereket, a származásuk miatt, válogatás nélkül.
Amikor az elsöprő többség becsukja szemét, száját.
És a kinyitott szájak közül is a legtöbb a szomszédjában bujkálót jelenti fel, hogy megszerezze a vagyonát.
Bernovits Vilma ennek pont az ellenkezőjét tette.
Menedéket nyújtott akinek tudott, és akinek nem, annak a menekülést biztosító papírokat és ételt csempészett.
Adott esetben saját magától megvonva.
A világháború közben nagyon sokan szorultak segítségre, ezért a Szociális Testvérek kipipálhatták volna a karitatív munkát olyan tevékenységgel, amellyel nem vállalnak személyes kockázatot.
De ők a legnehezebb helyzetben lévőkön akartak segíteni.
És egyúttal szembeszállni a legaljasabb szándékokkal.
Ujjat akartak húzni a gonosszal, mert jobban féltették mindannyiunk közös szívverését, mint a sajátjukat.
Ha olyan világban és olyan országban élnénk, amilyenben szeretnénk, akkor Bernovits Vilmáról már nyolc évtizede lennének elnevezve egyesületek, utcák, iskolák, díjak.
Életéről és haláláról könyvek, filmek, történelem órák szólnának.
Nemzeti emlékezetünkben a legnagyobb példaképek között szerepelne.
Ez még holnapra se valósul meg, de mától legalább egy emlékművel tisztelgünk előtte.
Köszönöm, hogy meghallgattak.”
Ungváry Rudolf
“A Jad Vasem Intézet okiratában az szerepel, hogy Bernovits Vilma „élete kockáztatásával üldözött zsidó embereket mentett meg.” Derék, jóravaló szöveg. A következő pillanatokban mindenki, akik elolvasta, el is felejti.
Ha azt gondolják, hogy ezzel kisebbíteni akarom Bernovics Vilma vagy akár a Jad Vasem érdemeit, súlyosan tévednek. Ha azt gondolják, hogy azoknak teszek szemrehányást, akik ilyen gyorsan felejtenek, ugyancsak tévednek, mégha nem annyira súlyosa is.
Egyszerűen az a helyzet, hogy igazán akkor marad meg az emlékezetben valaki lénye, ha valamit tudunk is arról, hogy hogyan, miért volt képes önmagát feláldozva mások életét menti? Ha erről alkotunk némi fogalmat, többé aligha felejtjük el, hogy ez az ember létezett, és hogy mit cselekedet.
Bernovits Vilma ugyanis nem hagyományos apácarendhez tartozott. Nem írásban foglalt regulák szerint működött. Tagjai szükségtelennek tartottak bármiféle formálisan rögzített, mások által szentesített rendet. Mondhatnánk kívülről: széles ívben tettek rá. Nekik elég volt, amit a lelkük mélyén éreztek. Mégpedig azt, hogy másokért éljenek.
Ezért hozták létre rendhagyó szerzetesi közösségüket, a Szociális Testvérek Társaságát. Mellőzöm az egyházi nyelvű leírásukat (azt, hogy „Szentléleknek szenteltség”, „apostoli élet”). A szavak fontosak, de nem mindenki fogalmaz ugyanazon a nyelven, amikor ugyanazt fogalmazza meg. A lényeg: legalább olyan komolyan vették a munkájukat, mint akárhány Nobel-díjas tudós. Amivel nem azt mondom, maguk lettek volna a tökély, csak azt, hogy tényleg nagyon hasznosan éltek. Márpedig talán-talán nincs ennél fontosabb – ha a hasznot nem degradáljuk le az anyagiakra.
Szürke Testvéreknek is nevezték a közösségüket, mert nem akartak semmivel se feltűnni. Öltözetükkel sem. Tagjaik lehettek nyíltan vagy rejtettek, akár családosok is. A közjó érdekében pusztán dolgozni akartak. Valahogy magától értetődött, hogy kezdettől fogva, a múlt század húszas éveitől a nők jogaiért léptek föl, és támogatták a segítségre szoruló nőket. Az akkori, mainál nagyságrendekkel macsóbb világban, a keresztény kurzus idején ez még nem az a jajj, de szokásos fellépés volt, különösen nem mélyen vallásos részről.
Később, 1945 után éppen azért nem találtak elég gyorsan fogást rajtuk a hatalomra került kommunisták, mert csak a szegények, az elesettek támogatásával foglalkoztak.
És most figyeljenek! Tudják hányan voltak 1944-ben? Kapaszkodjanak: legfeljebb száz néhányan. Arányaiban a semmi. És 1949 után még ennél is kevesebben. Köztük 6-an börtönben. A semmiért. Miközben titokban, azokban a rettenetes kommunista évtizedekben új 69 belépőjük volt.
A hatvanas években szerencsém volt egyet ismerni közülük. Ő a külső Bécsi úton, egy apró szobácskában szelíd-szerény-dolgosan talált menedékre. Az a nő maga volt a természetes egyszerűség
Ennek a néhány tucat embernek – persze nem minden tágabb egyházi és egyéb segítség nélkül – 1944-ben sikerült nagyjából ezer zsidónak nyilvánított magyart megmenteni. A meggyilkolt közel fél millióból.
Ez az az eset, amikor a semmi mégis valami. Sőt: hatalmas.
Nos, ebben az órában, itt a Duna parton, az egykori Horthy Miklós, ma Petőfi híd tövében, ahol belelőtték a Dunába, a totálisan ismeretlen Bernovits Vilma kap emlékművet.
És még jó azt is tudni, hogy mindkét társa, a vele együtt meggyilkolt, 2007-ben boldoggá avatott Salkaházi Sára, és az életben maradt Schlachta Margit ugyanazon a Kassán születtek, mint Márai. Ugyanolyan magyar polgári családban. Csak azért említem, hogy „magyar”, mert Kassa volt ama kevés városok egyike, amelyben létre tudott jönni egy kevés hazai európai polgárság. Bizonyítva, hogy „nemcsak a szemetek tudnak magyarul”.
Mindez már a múlté. Kassán ma alig vehetők észre magyarok.
Még azzal is nézzünk szembe, hogy ennek a két embernek, vele maroknyi társainak, az általuk elenyésző megmentettnek ma itt, a Duna partján, az egykori vérengzés helyén egy ugyancsak törpe kisebbség – maguk, mi – helyezi el az emléktáblát. Mert mi is arányaiban semminek látszó, apró kisebbség vagyunk a nemzet létszámához képest.
Bíztatásul utalok rá, hogy a ma ismert antik irodalom létezése csak egy tucat ír szerzetesnek volt köszönhető. Ők 800 és 900 között, az egykori római világ boreális, észak-nyugati határán, színtisztán saját belső késztetéseikre hallgatva másolták a kolostoraikban őrzött, porló görög és latin kézirataikat.
Most apró, lényegében láthatatlan pontszerű valamiként avatunk mi is, és utalunk arra, hogy feltehető: a világegyetem is egy egykor pontszerű semmiből keletkezett. Az volt ugyanis az ige, amely kezdetben volt. Ezt az igét próbáljuk megérteni.
Kedves maroknyi, elenyésző, törpe kisebbség: köszönöm, ha megértettek. És legyenek derűlátóak. Rosszkedv? Ezeknek? Soha!”
(4710 n.)
Forrás:
https://www.octogon.hu/design/megvan-hogy-ki-nyerte-a-bernovits-vilma-emlekmupalyazatot/