Új sorozatunkban kerületünk egyházi vezetői osztják meg gondolataikat.
Az Üllői úti fák alatt járok a munkahelyemre, a Páva utcai zsinagógába.
A fák szépek, illatosak. Szürke és kietlen lenne az Üllői út nélkülük.
Eszembe jut a híres vers:
“Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.”
De a Szentírást is megihlették a fák.
A Biblia a fákat, az önvédelemre képes emberrel állítja szembe: “Ember-e a mező fája, hogy megostromoljad?!” Vagyis a fa olyan élőlény, amely nem tudja megvédeni önmagát.
(Még ősszel ültettem egy szilvafát. Hihetetlen, hogy májusban mennyit kell küzdenie egy amatőr kertésznek a levéltetvekkel).
A legtöbb fának szüksége van támaszra, ápolásra, “szeretetre”. Ilyen az ember is, különösen, amikor nem küzdhet vagy nem tud küzdeni.
Nem véletlen, hogy a fa-ember párhuzam a zsidó hagyományba is bekerült. Hároméves korukig a kisfiúk haját nem vágják le, arra utalva, hogy a fák gyümölcse csak három év elteltével szedhető le.
Van azonban sokkal költőibb és szomorúbb párhuzam.
Máig kísért egy haldokló Holokauszt-túlélő elbeszélése, aki tanúja lehetett valami rettenetesnek. Azt mondta: “úgy vágták ki az embereket, ahogyan az erdőt szokás, és úgy dőltek el, mint a fák.”
A Soá után már tudjuk:
a védtelen embereknek sokkal több segítséget kell kapniuk.
Ma már világos, hogy krízishelyzetben sokunk igényel nagyobb segítséget. Most járvány van, és a cikk írásakor már majdnem két hónapja karanténban vagyunk. Az idősek másokra szorulnak bevásárláskor. A szegények még szegényebbek lettek. A kisvállalkozások veszélyben vannak. Rengetegen vesztették el munkájukat. Az iskolások egy része nem jut napi háromszori étkezéshez. Az egészségügyi dolgozók éjt nappallá téve dolgoznak, és sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a vírusnak, mint bárki más.
Sorolhatjuk tovább, mennyien kerültek nehezebb helyzetbe.
Olyan szituációban találtuk magunkat, melyben védtelenebbé váltunk. Ilyen szempontból sokkal inkább “fák” lettünk, mint máskor. Nyilvánvalóbbá vált a kiszolgáltatottságunk, az egymásra utaltságunk.
Sok szervezet (ilyen például a IX. kerületi önkormányzat is) rengeteget tesz a járvány hatásai ellen. Nap mint nap látjuk a heroikus küzdelmet, az önzetlenséget, mellyel sokan mások felé fordulnak.
Ugyanakkor nekünk, hétköznapi embereknek is változni kell.
Meg kell értenünk, hogy minden ember hordoz értéket magában, és így joggal tart igényt a segítségünkre. Ahogyan a fa, ha nem is mozog, és nem is tűnik hasznosnak, de mégis tény, hogy oxigénné változtatja a szén-dioxidot.
Olyanok a fák, mint például az idősek, akiket talán alig hallunk, látunk, mégis hordozzák történeteiket, tanácsaikat, bölcsességüket.
Az idősek kerültek a legnagyobb veszélybe a járvány miatt (e cikk írásakor még mindenképpen). Megmaradt bennem annak az olasz orvosnak a beszámolója, aki valahogy így búcsúzott a közelében meghalt öregektől: “Elmegy egy generáció. A történetek, a bölcsességek, az élettapasztalat: mind velük megy.”
Tehát: ne hagyjuk őket egyedül, a járvány után sem.
Ne hagyjuk azt, hogy “kivágja a fákat” ez a rettenetes helyzet.
Tudjuk, hogy mindenki hordoz értéket magában. Tudjuk, hogy az emberek történeteit, bölcsességüket meg kell őrizni.
Ha lehet, keressük azokat a lehetőségeket, amikor segíthetünk másokon, legyenek fiatalok vagy idősek. Hogy továbbra is érezhessük “az édes illatot, a balzsamost, az altatót”, amit csak tőlük kaphatunk meg.
Radvánszki Péter rabbi
Páva utcai zsinagóga
Kálmán József plébános írását ide kattintva olvashatja.