LELKISEGÉLY-TELEFONSZÁMAINKAT ITT TALÁLJA
A karantén sokadik napja van. Figyeljük a járványjelentést, ahogy szép lassan emelkednek a számok. Aggódunk azokért a betegekért, akiket hazaküldtek, hogy legyen elég üres ágy a súlyos koronavírusos betegeknek. Rábízzuk magunkat a vezetőkre, mert nem tehetünk mást.
Ebben a helyzetben nem tudunk okosak és bölcsek lenni, a járvánnyal kapcsolatos döntéseket rá kell bíznunk a szakemberekre. Kételkedhetünk a tudásukban, de ez most nem segít. Valakiben bíznunk kell.
Most arról dönthetünk, hogyan győzzük le a rajtunk elhatalmasodó türelmetlenséget. A várakozás súlya ránk nehezedik. Arra várunk, hogy vége legyen a járványnak, de ennek időpontját még megsaccolni sem merjük.
Addig is, a felszabadult időben — és most azokra gondolok, akik otthonról dolgoznak, illetve munkájuk jellege miatt kényszerszabadságon vannak, illetve kis gyermekkel, gyermekekkel otthon vannak — ki mivel köti le magát?
Van, aki igénybe veszi az internet által nyújtott színházi, koncert- és egyéb lehetőségeket. Mások filmeket néznek, kikeresve olyan alkotásokat, amelyekre az elmúlt években nem volt idő, energia. Sokan természetfilmeket néznek, mert azt mondják, azok jó kikapcsolódást nyújtanak, nyugalmat árasztanak.
A pszichológusok, különböző szervezetekbe tömörülve sokféle szolgáltatást nyújtanak „pro bono”, azaz ingyenesen. Nemcsak az egészségügyi dolgozóknak — bár ez a legfontosabb küldetésük — hanem bárkinek, akinek most szüksége van rá, és nem tud fizetni a szolgáltatásért. Ez egy nagyon előremutató jelenség, a pszichológia „demokratizálódásának” korszaka.
A pszichológusok most kikerülnek az „elefántcsonttoronyból” és lemennek a „nép közé”.
Itt most nem térünk ki arra, hogy ezt az elefántcsonttorony képet maguk alkották, vagy mások, esetleg a pszichológia hazánkbeli helyzete-történelme hozták-e létre.
A pszichológia elvont tudományból „hétköznapi” segédeszközzé válik, többek között azzal, hogy nem ragaszkodunk a tanult módszertan által „kőbe vésett” protokollokhoz, hanem működésünket az aktuális helyzet szabta igényekhez igazítjuk. Hosszan taglalhatjuk az internetes-videós terápia pro és kontra javallatait, de a szükség törvényt bont. Klienseinknek sokat jelent az, ha kapcsolatban maradunk velük, látjuk egymást a videón keresztül, és érzelmi támogatást tudunk nyújtani nekik. Lehet, hogy a mélyebb analízist most kicsit elhalasztjuk azokra az időkre, amikor a személyes együttlét már nagyobb biztonságot ad a kliensünknek, illetve amikor majd újra megtapasztalhatjuk a testi-lelki egymásra hangolódást, ami a közös, úgynevezett pszichoterápiás térben tud csak igazán létrejönni.
Tudjuk, hogy az orvossal való jó kapcsolat sokszor gyógyszer nélkül is gyógyít.
A placebo hatás a pszichoterápiában is érvényesül a pszichológussal folytatott internetes, vagy akár telefonos beszélgetések során. Maga a kapcsolat is gyógyító hatású.
A helyzet számunkra, pszichológusok számára is új kihívásokat jelt, kreativitásunk most igazán megnyilvánulhat. Mit kezdjünk azokkal a gyerekekkel, akikkel már elkezdtük a terápiát? Akiknek szükségük van a terápiára, nem várhatnak fél évet a folytatásra. Valamit ki kell találni!
Az óvodás gyermekek számára az internetes beszélgetés hamar fárasztóvá válik, így ezt ki lehet bővíteni rajzolásos feladattal, illetve kiszínezni való képekkel, amit elküldünk a gyermeknek.
A Grimm mesék gyógyító-fejlesztő hatásáról nagy szakirodalom van. Létezik egy-egy ilyen mesének nagyalakú képes változata. Ezt felolvasom, és közben oldalanként mutatom az igényesen megrajzolt színes illusztráló képeket. A gyermek közbeszólhat, úgy, mint régen, amikor a mesemondás még természetes része volt az emberek életének, és mesemondót félbe lehetett szakítani megjegyzésekkel, kérdésekkel. Így vált akkoriban igazán élvezetessé a mese, illetve a mesehallgatás igazi élménnyé.
Erről eszembe jut a Kőleves című mese, ahol egy szegény vándor betér egy faluba, és nagyon éhes, de a falusiak nagyon fösvények. Azt találja ki, hogy ő akkor bizony fog főzni egy kőlevest. Ez mindenkinek felcsigázza az érdeklődését, és köré gyűlnek. Elkezdi főzni a követ, de akkor kér hozzá egy kis sót, a későbbiekben meg egy kis krumplit, kolbászt, stb. A falusiak boldogan hozzák neki a kért dolgokat, mert továbbra is kíváncsiak arra, milyen lesz a kőleves.
Hát most nekünk is sok szempontból kőlevest kell főznünk.
Gondolok itt az előbb említett pszichológiai segítségnyújtásra, melynek új formái alakulnak, és itt is „abból főzünk, amink van.”
De ha szó szerint vesszük a kőleves analógiát, ezt a konyhánkban is megtapasztaljuk. A napi menüt a vásárlási korlátozások miatt azokból a hozzávalóból állítjuk össze, amikkel otthon rendelkezünk. Ez is nagyfokú kreativitást igényel. Az így létrejött étel-alkotások viszont meg is örvendeztetnek bennünket, illetve családtagjainkat.
A frusztráció nemcsak agressziót, hanem kitartást és kreativitást is szülhet.
Amikor hosszú időn át nem lehetett lisztet és élesztőt kapni, amint hozzájutottunk valamennyihez, rögtön megtanultunk kenyeret sütni. Az egész ország kenyérsütési lázban ég a mai napig. A kenyérsütés ugyanakkor közelebb visz a természethez—itt most nem a természetre, mint kirándulóhelyre gondolok — hanem a Természetre, amelynek részei vagyunk.
A mesemondás és a kenyérsütés, mint jó szokások velünk maradnak-e, vagy a járvány elmúltával ezek is eltűnnek?
A helyzet kiváltotta szolidaritás-érzés és segítő szándék továbbra is része lesz az életünknek? Ezek a kérdések sokunkat foglalkoztatnak mostanában. A választ a jövő rejti, még nem láthatjuk, mert Yoda mester szerint a jövő mozgásban van.
Most minden napot meg kell alkotnunk a magunk és mások — szeretteink, barátaink, tanítványaink, klienseink — számára.
„A mai nap csak egy az elkövetkező számtalan nap közül. De hogy mi történik a jövő számtalan napjain, az talán épp a mai naptól függ.” (Ernest Hemingway: Akiért a harang szól)
Itt Ferencvárosban béke és nyugalom van. No meg utcai koncertek!
A szerző pszichológus, családterapeuta és ferencvárosi lakos