Most (ne) nevelj! – Kugler Gyöngyi pszichológus írása

INGYENESEN HÍVHATÓ MENTÁLHIGIÉNÉS SZÁMAINKAT IDE KATTINTVA TALÁLJÁK MEG

 

A járványhelyzet újabb fázisába léptünk: két hét kijárási korlátozás. Úgy van megfogalmazva, hogy gyakorlatilag mindenkinek a lelkiismeretére van bízva, hová indul el.

Most érezzük azt, hogy ez az egész tovább fog tartani, mint ahogy reméltük/elképzeltük/hinni akartuk. Már tudjuk, hogy hosszabb távra kell „berendezkedni”, és ez a lélektani folyamatokat is meghatározhatja, nem beszélve a családi dinamikákról.

Mit jelent a családi dinamika? A családban kialakult egymásra hatások, kölcsönhatások, amelyek az interakciókban válnak látványossá. Ahogy a családtagok egymáshoz viszonyulnak, egymással kommunikálnak.

Az első gyermek születése adja meg az első dinamikai átalakulást, szerelmespárból gyermekes család jön létre. A szülők neveltetése, értékrendje meghatározó a gyermeket folyamatosan érő hatások szempontjából. A második gyermek születése ismét átalakítja a családi dinamikát, gondoljunk arra, hogy minden gyerek más temperamentummal születik a világra. Ami jól bevált az első gyermeknél, csődöt mondhat a másodiknál.

A szülőknek is folyton változniuk kell, megtanulni másképp hozzáállni a különböző „típusú” gyermekek érzelmi, életkori igényeihez. Ez nagyfokú rugalmasságot igényel.

Úgy szoktuk mondani: a gyerekeink tanítanak minket a gyereknevelésre. Persze csak akkor, ha képesek vagyunk tőlük tanulni!

Mire tanít most minket, szülőket az aktuális, nehéz helyzet? Először is: Hogyan küzdjünk meg saját érzelmi hullámvasút élményeinkkel, félelmeinkkel melyek a jövőnkre vonatkoznak? Lesz-e munkám? Tudom-e majd tovább fizetni az albérletet? Kitart-e hónapokig a pénztartalékom (ha egyáltalán van ilyen). Sőt, nem fogunk-e éhezni?

Saját aggodalom-csomagunk tetejébe rakódik még a gyermekeinkért való aggódás. A már kirepült, külföldön élő vagy tanuló gyermekeinkért azért tudunk aggódni, mert úgy érezzük, semmilyen ráhatásunk nincs az ottani járvány-helyzetre, és ott élő gyermekeinket még az illúzió szintjén sem tudjuk óvni, védeni.

Mi történik a velünk élő gyermekekkel – iskolásokkal, óvodásokkal, – akik most napi 24 órában a családban élik az életüket? Távoktatás van, amely – ahogy én hallom – rengeteg féle formában folyik, és igazi rendszer még nem állt be ebben. Hány e-mailt kell a szülőnek naponta átnézni, és ügyelni arra, hogy 1: az érkezett feladatok meg legyenek oldva, 2: vissza legyenek időben küldve megfelelő email címre vagy egyéb megadott tárhelyre.

A szülő azt érezheti, hogy most rajta áll vagy bukik gyermeke előmenetele, tőle is függ, hogy milyen jegyeket fog kapni, és az évvégi bizonyítványra még gondolni sem merünk…

A harmonikusan élő családoknál, ahol eddig is működtek a dolgok, ez egy plusz terhet jelent, de – ahogy én látom – igyekeznek megoldani különösebb pánik nélkül. Hát nézzük, hogy megy ez:

Reggel 8 körül megérkeznek az e-mailek a feladatokkal. Van köztük olyan, amit aznap vissza kell küldeni, és olyan is, amit nem, mert csak szorgalmi, gyakorlásra való stb.

Egy tíz éves gyermek, ha eddig is önálló volt, most elvonul, és megírja. A feladatlapokat, ha nincs otthon nyomató, le kell fényképezni, kimásolni, és a kitöltöttet újra lefényképezni a visszaküldéshez. Ha két iskolás gyermek van, jó, ha van két laptop (vagy ennek megfelelő eszköz), hogy a gyermekek délelőtt párhuzamosan dolgozhassanak. Annak az elsősnek, aki a betűvetést tanulja, egy-egy új betű megtanulása most nehezített, jobb híján a szülő mutatja meg a betű alakítását.

Dolgozatírás: megérkezik a megoldandó feladat, és e-mailben felszólítják a gyermeket, hogy most vonuljon el, mondjuk 50 percre és önállóan írja meg, és küldje vissza. Fő a bizalom!

Egy jó példa: A tanító néni videón elmagyarázza az anyagot. Talán ez volna az univerzális megoldás, jó lenne, ha ez módszer terjedne el.

Az óvodásnak viszonylag könnyebb az otthoni élet, és akinek most kertje, udvara van, annak a gyermeke lemozoghatja az összezártságból adódó feszültséget.

Ezek a példák a saját családommal készített interjú alapján születtek, de van másfajta információm is kliensektől. Egy halmozottan hátrányos helyzetű családban (anya siket és nem magyar származású) a kisebbik 12 éves gyermek, aki eddig is nehezen birkózott meg a tanulással, most nem érti az e-mailen kapott szöveget, instrukciókat. A nagyobb testvérei igyekeznek segíteni neki, de nyilván a motivációját ez nem fokozza. Neki most sokkal nehezebb. Annál is inkább, mert a tanulásban átélt sikertelenségeiért kárpótolták őt a társasival kialakított jó kapcsolatok.

Mi a legnehezebb a gyerekes családoknál? Ugyanaz, mint nálunk, otthon tartózkodó vagy otthonról dolgozó felnőtteknek: strukturálni a napot, beosztani az időt.

Eddig nekünk beosztotta a „rendszer” (munkahely, iskola, óvoda). Valljuk be, hogy nem kelünk fel olyan korán, mint azelőtt, és akkor már elcsúszhatnak a dolgok. Későn reggelizünk, és később tudunk nekifogni az aznapi feladatoknak. Jön egy minipánik emiatt: be kell hozni a lemaradást! Ha még ebédet is főztünk, akkor délutánra már kissé elfáradunk, és nemcsak az elvégzett tennivalóktól, hanem a hozzáadott feszültségtől.

Talán azok az anyukák a legszerencsésebbek, akik most kisgyermekükkel eleve otthon vannak (Gyes, Gyed, stb.), így el tudják látni sokágú és most még több ágúra bővült feladataikat.

Pszichológusi munkámban, amikor családrajzot rajzoltatok, a gyermekek édesanyjukat legtöbbször főzés közben rajzolják le. Tudjuk, hogy ez nem sztereotipizálás, nem az anyai szerep beszűkítése, hanem éppen ellenkezőleg: a táplálásnak, mint a szeretetadás egyik fontos formájának a megjelenése a gyermek élményvilágában.

Most a főzés és az együtt étkezés – ha eddig nem, vagy kevésbé volt a család napirendjében – most lehetőséget ad egy már „ősinek” számító rituálé, az együtt levés egy örömteli formájának megélésére.

Rátérve a „nevelj vagy ne nevelj” kérdésre a járvány idején, akkor erről ezt gondolom szakemberként:

Ne most akarjuk megnevelni, vagy új, általunk hasznosnak ítélt szokásokra rávenni gyermekünket! Úgysem fog működni. Inkább arra használjuk a nekünk pluszban megadott időt, hogy többet foglalkozzunk gyermekeinkkel,

és itt nem az erőltetett, „lelkizős” beszélgetést erőltessünk rájuk, hanem arra, hogy most sokkal jobban megfigyeljük, hogy hogyan tanul, mivel és hogyan tudja lekötni magát, mitől lesz frusztráltabb. Vagy akár meghallgassuk, miről álmodott.

Ismerjük meg gyermekünket! De lazán, kedvesen odafordulva, őt is megkérdezve arról, mit tudnánk most együtt csinálni, mihez lenne kedve. Lehet, hogy elrejtett vágyak bukkannak majd elő, például a gyermek főzni vagy sütni akar tanulni. Vagy elővesszük a polcon porosodó tárasjátékokat, és átadjuk magunkat a játék adta gyermeki örömöknek, vetélkedésnek.

A kamaszokkal most nehezebb vagy minden ugyanaz? Néha intenzíven igénylik a kontaktust, kommunikációt, de bármelyik pillanatban megszakítják – általunk ismeretlen okból – és elvonulnak az intim szférájukba. Ott aztán folytatják a külön életüket a virtuális világukban.

Nem érdemes most erőszakkal megváltoztatni a hónapokkal vagy évekkel ezelőtt elkezdődött leválási szakasz dinamikáját, de törekedjünk rá, hogy kamaszgyermekünkkel beszélő viszonyban maradjunk,

illetve, hogy ő beszélőviszonyban maradjon velünk. Lehet a helyzetre való tekintettel új szabályokat behozni, de csak óvatosan. Például ha eddig nem tette, megkérhetjük, hogy napi egy közös étkezésen vegyen részt a kedvünkért. A házimunka rá eső részét, ugyanúgy meg kell csinálnia, mint azelőtt. (Ezt nem viccnek szántam, teljesen komolyan gondolom).

Új „szerződést” kisebb gyermekünkkel is köthetünk (ilyet „békidőben” is lehet tenni). Ha eddig nem gondoltunk rá, vagy nem éreztük fontosnak, hogy a család teendői közül – beleértve a házimunkát is – mi legyen az ő része, akkor ezt most kioszthatjuk, eloszthatjuk, újraoszthatjuk.

Visszatérve az „intim szféra” kérdésére. Most, hogy huzamosabb időn keresztül össze vagyunk zárva, törekedjünk arra, hogy minden családtag elvonulhasson egy kis időre és egyedül lehessen, saját magával tölthessen egy kis időt.

A kisebb gyermek is elvonulhat, pihenhet, mesét vagy zenét hallgathat közben. Ez akkor is fontos, ha kicsi a lakás. Akkor egy kis kuckót kell találni erre acélra. Idegrendszerünk pihen, regenerálódik ezalatt.

Most már tényleg itt a tavasz, jön a jó idő!

Sétáljunk a friss levegőn legalább napi egy órát. Ha még mozgunk is közben, ez duplán hat.

Kívánok a családoknak türelmet, rugalmasságot és kreatív ötleteket az új időszak békés, nyugodt átélésére. Mindig gondoljunk arra, hogy nem tart örökké!

A szerző pszichológus, ferencvárosi lakos

Sorozatunk előző része itt olvasható.

Borítókép: Lifewire.com

Top