Kopogj be! – Kugler Gyöngyi pszichológus írása

MENTÁLHIGIÉNÉS SZÁMAINKAT ITT TALÁLJA.

 

Most az idősebb emberekről szeretnék írni, de nemcsak róluk.

Érdekes dolog történt: be lettünk kategorizálva 65 év felettiekre és alattiakra.

Értem én, valahol meg kellett húzni a határt. Ebben is az idősebbek iránti gondoskodást kell látni. De ebben a korban is százfélék vagyunk. Lássunk egy két példát a saját ismeretségi körömből. Kérésére meglátogattam 86 éves pszichológus barátnőmet, és a társasház kertjében egymástól jó messze leülve beszélgettünk.

Ő az a típus, aki soha nem ijed meg, és nagyon kreatív ötletei vannak az öngondoskodásra, ugyanakkor másokról is szeret gondoskodni. Angolul emailezik külföldön élő gyermekeivel, és most megtanult skype-olni. Nehezen birkózik meg a számítógéppel, de soha nem adja fel. Rengeteg ötlete van, most éppen azzal foglalkozik, hogy összeköt embereket, akik egymást ebben a helyzetben különböző módon segíteni tudják.

Itt a Viola utcában a szemben levő házban levő hetvenes hölgy most ritkábban megy ki az erkélyre – ekkor szoktunk egymásnak integetni – és ami feltűnik: a máskor virágokkal teli erkélye most csupasz. Nyilvánvaló az ok. Bár van egy fia, unokái, de ők a szükséges látogatásokon kívül mást nem vállalnak be. Például elmenni a kertészetbe virágokért. Ez egy picit szomorú, de érthető.

A napokban egy riporter az kérdezte tőlem, mi történhet azokban a családokban, akik eddig is zárt ajtók mögött éltek.

Félő, hogy a felgyűlt feszültség most a családon belül robban, és a veszélyeztetett családtagok – különösen a gyermekek – bántalmazást szenvednek el.

Igen, ez sajnos elképzelhető, hisz az aktuális helyzet – beleértve egy családtag munkahelyének elvesztését is – nem a legjobbat hozza ki az emberekből.

Megnőtt a felelősségünk, és nemcsak a gyermekeink iránt. Felelősek vagyunk idős szüleinkért, nagyszüleinkért is. A Magyarországon élő idősek kétharmada egyedül él. Köztük van sok mozgékony és önellátó hölgy, úr (nem szeretem a „nénizést bácsizást”), aki teszi a dolgát, úgy, mint azelőtt. Beosztja, amije van, elmegy napi zsemléért, tejért, felvágottért. Jó esetben főz magának egy-egy ételt.

Itt a kerületben sok idős embert látok kutyát sétáltatni A kutyák most mind terápiás kutyák lettek, hiszem velük el lehet hagyni a lakást, és háromszor egy nap egy kiadós sétát – nemcsak lehet – de kell is tenni.

Úgy érzékelem, hogy embertársaim fokozott felelősséget éreznek egymás iránt, és nagyon odafigyelnek idősebb rokonaikra is. Ez valahogy automatikusan megtörtént. Az összefogásra, segítésre rengeteg jó példát látunk.

Érdekes jelenséget figyelhetünk meg. Ahogy a mindennapi rohanás lelassult, megnyílt a lehetőség arra, hogy több figyelmet tudjunk fordítani az emberi kapcsolatainkra. Ez paradox helyzet, hiszen a járvány miatt nem érintkezhetünk barátainkkal, szeretteinkkel, a testi közelséget kifejezetten kerülnünk kell.

Viszont az online térben – és telefonon is –megsokszorozódtak az összekapcsolódások, hosszabbra nyúlnak a beszélgetések. Mintha egy új érzékszervünk nyílt volna meg: Kiélesedett a figyelmünk mások iránt, és ezzel együtt valami nyitottság is megjelent. Jobban odafigyelünk arra, amit a másik mond, és van türelmünk végighallgatni a a fontos információn túl az „összekötő szöveget” is.

Visszatérve a csukott ajtós szomszédokra.

Ha túl nagy csönd, vagy túl nagy a zaj, mindkét esetben megtehetjük azt, hogy udvariasan bekopogunk, és megkérdezzük az ajtót nyitó szomszédunktól, hogy van-e valamire szüksége, tudunk-e valamiben segíteni.

Nagy rá az esély, hogy ő ezt nem tolakodásnak, hanem egy jóindulatú gesztusnak fogja tekinteni.

Nézzük a rosszabbik változatot. Ha oda kopogunk be, ahonnan napok óta kiabálást, veszekedés hangjait, esetleg gyereksírást hallunk, most ezt is fel kell vállalnunk. Egy udvarias rákérdezés arra, hogy mit tudunk segíteni, nem okozhat nagy bajt. Ha egy olyan család lakik a közelünkben, ahol a kijárási korlátozás berobbantotta feszültséget, akkor legalább megtapasztalják, hogy valaki figyeli őket, és nem tehetnek meg bármit a családtagjaikkal.

A gyermekjóléti, családsegítő intézmények és gyámhivatalok dolgoznak, oda név nélkül is lehet bejelentést tenni, ha úgy tapasztaljuk, hogy a szomszédunknál végképp „elszabadult a pokol.”

Most már tényleg itt tavasz, sokat süt nap. Lassan megszokjuk a korlátozásokat, és a szorongásunk is enyhül. A biztonságérzetünket pedig magunknak kell megteremteni napról napra ebben a bizonytalan – de nem végérvényes helyzetben.

Hát akkor… Kopogjunk be!

 

Kugler Gyöngyi

pszichológus, ferencvárosi lakos

 

Cikk-sorozatunk első része: A mentális túléléshez most nagy türelem kell 
Második rész: Most (ne) nevelj!

Top