Vártam a húsvétot, úgy, mint máskor.

Az ünnep fontos rítusa, hogy szombat délután három felnőtt gyermekemmel és az unokákkal körbeüljük a valóban kör alakú terített asztalt, és elfogyasztjuk a finom sonkát, tojásokat sok-sok friss zöldséggel. Most ezt két helyen és két részletben tudtuk megtenni. A lányomék kertes házába nyugodtan ki mertünk menni.

Nem hittem, hogy az online világban még meglepetés érhet. Online locsolkodás… Hihi. Hát az meg mi lehet? Biztosan csak vicc. És tényleg megtörtént, és tényleg vicces volt, ahogy a kedves népviseletbe vagy civilbe öltözött urak egy vödör vizet a kamerára zúdítottak.

A szomszéd házban levő idősebb hölggyel már csak ketten tapsolunk este nyolckor. Persze nekünk se jön össze minden nap. De már ez is egy „haladó hagyománnyá” vált. Kinyitjuk az egymással szemben levő ablakunkat, és megy a taps. Időnkét még rikkantunk is hozzá felsorolás szintjén, hogy tudják, kinek szól a taps. Azoknak, akik mostanában értünk dolgoznak.

Megszólaltak a különböző „pszicho”, ”filo” szakemberek, és folyamatosan végzik a járványhelyzet ránk gyakorolt hatásának elemzését ki-ki a maga szakmai és emberi szemszögéből.

Érdekes, hogy a szakmájukban kiemelkedő professzionális emberek mennyiféle elméletet tudnak megalkotni, és persze felvetődik a kérdés, hogy ebben mennyi a szubjektív elem.

Ami a szakma speciális paradigmájából, az adott ország gazdasági és kulturális hátteréből, az egyén – a cikkíró – élethelyzetéből adódik.

A megszólalók rendszeresen felhívják a figyelmet az aktuális helyzetben levő veszélyre, és az ezzel kapcsolatos érzésekre – szorongás, bizonytalanság. Időnként kitérnek az összeesküvés-elméletekre is, melyek „megmagyarázzák”, levezetik az előbb említett érzéseket.

Nem hiszem azt, hogy a helyzet felidézi a gyermekkori traumáinkat. Egy külföldön élő magyar pszichiáter gondolataiból mazsolázok ki egyet-egyet. A biztonságérzet megingását ő egy háborús helyzethez hasonlítja. Ezzel sem értek egyet.

Nem ugyanazt éljük át, mint amikor– az ő elmondása szerint–az óvóhelyen a bombák süvítettek az emberek feje felett, de legalább együtt voltak, összebújtak.

Nincs háborús helyzet! Az érintés, az ölelés valóban hiányzik.

De, akik rendelkeznek telefonnal, és főleg online kapcsolati lehetőséggel, azok igenis beszélhetnek, beszélgethetnek családtagjaikkal, barátaikkal, és most erre sokkal több idő jut. Ráadásul pénzbe sem kerül, mert a közösségi média eszközei a legtöbb otthonban rendelkezésre állnak.

A „kollektív gyász” elméletben sem hiszek. Erről is sokat olvasni mostanában. Azzal, hogy személyesen nem találkozhatunk egymással, és csoportosan nem lehetünk együtt, nem élünk át olyan veszteséget, mint amikor valóban elveszítünk egy fontos valakit, vagy valamit.

A külföldön élő pszichiáter azt is mondja, hogy tagadjuk a bizonytalanságot. Nem tagadjuk, mert napi 24 órában átéljük.

Hogy hogyan kezeljük, és milyen – már eddig meglevő vagy új – megküzdési módjaink vannak, ez a legérdekesebb kérdés. Erről kevés szó esik.

Hát nézzük a megküzdési lehetőségeinket, technikáinkat:

Betartjuk a józan szakemberek (tudósok, orvosok, biológusok) által javasolt védekezési szabályokat. Ezt már nem írom le, már mindenki tudja. Igaz, hogy nagyon furcsa érzés úgy haladni az utcán (gyalog, kerékpárral, rollerrel), hogy kerülgetjük embertársainkat. De ők is ezt teszik velünk, most ez a norma.

Lefertőtlenítjük a lakásba behozott tárgyakat. De ettől még nem leszünk paranoidok– üldöztetési mániában szenvedők.

Nem látom azt se, hogy gyerekesen viselkednénk, regresszióba kerülnénk, amiről a pszichoanalitikusok írnak mostanában. Ha egy jól ismert pszichológiai iskola magyarázó elvét használjuk, ti, hogy van szülői- felnőtt–és gyermeki énállapotunk, és elfogadjuk, hogy mindegyikre szükség van akkor is, ha már beléptünk a felnőttkorba, akkor megtapasztaljuk, hogy nagyon is felnőtt gondjaink vannak. Mint ahogy az előző cikkekben már érintettem: gyereket nevelünk távoktatással fűszerezve, gondoskodunk idősebb hozzátartozóink élelmezéséről, odafigyelünk a világban zajló eseményekre, és értelmezzük azokat. Ezzel igyekszünk kontrollálni a helyzetet, illetve saját helyzetünket.

Nem igaz az sem, hogy teljes kontrollvesztés van.

Életünknek számos fontos területét kontroll alatt tartjuk, ez is a felnőtt énünk működésének eredménye.

De az is igaz, hogy sok munkavállaló, aki most nem tud dolgozni, aggódik, hogy milyen kárpótlást fog kapni a jövedelemkiesésért. Ez jogos aggodalom, mert még nem születtek meg a reményt keltő intézkedések.

Megnőtt a felelősségérzetünk, és ezt tettekre váltjuk. Ki-ki a maga módján. Rengeteg felajánlás érkezik a segítésre, és a jógaoktatóktól kezdve a mesemondókon át a zenészekig sok-sok művész, pszichológus, orvos, kertész (és folytathatnánk a sort) adja most ingyen, nyújtja át nekünk ajándékként azt, amit máskor a megélhetéséért csinál.

Felnőtt énünk erősödik, és a szülői énállapotunk is működésbe lendül. Nemcsak a gyerekeinkkel való együttlétünk hozza elő belőlünk az úgynevezett gondoskodó szülő énünket, hanem maga a karantén helyzet.

És mi van a gyermeki énállapotunkkal? Csak bele kell nézni a közösségi médiába, és látjuk, hogy csak úgy dől a humor.

Amit máskor az idiotizmus csúcsának találnánk, az most tiszta szívből jövő kacagásra ingerel.

Káposztalevélből készült maszk, valaki önmagával diskurál a tükörben, de ez még semmi… Nekem a mai csúcsélmény az volt, hogy egy férfi felakasztott egy zakót egy vállfára, és azt egy dróton huzigálva, csúsztatgatva boogie woogie-zott. Máskor csak legyintenék, és tovább gördíteném, de most nem tudtam megállni nevetés nélkül. Ez már az abszurd humor kategóriájába tartozik.

Sok hasonlót láthatunk, és most erre is szükségünk van: a gyermeki, bolondozós humorra.

Mondjatok egymásnak vicceket, és meséljetek humoros történeteket saját életetekből! A gyerekeknek is hallaniuk kell!

 

Kugler Gyöngyi, pszichológus, családterapeuta, ferencvárosi lakos