A mentális túléléshez most nagy türelem kell – Kugler Gyöngyi pszichológus írása

Kinézek az üres Viola utcára. Kihajolok az ablakon, és látom a Mester utcát. A sarki élelmiszer boltból még időnként kijön egy-egy ember, kezében műanyag szatyor. Mozgó autót alig látni, most rengeteg a parkolóhely.

Már majdnem harminc éve itt élek a kerületben, és átéltem, ahogy a romos házakból felújított háztömbök alakultak belső kertekkel, parkokkal. Szeretek itt lakni.

Most üresek az utcák. Március 25-e van, és kint szállingózik a hó.

Pszichológusként késztetést érzek, hogy valamit tegyek ebben a nehéz, mindannyiunkat sújtó helyzetben. Rendezem a gondolataimat, ez is valami.

Eddig a szakmai rutinom védett, el tudtam magam határolni a klienseim problémáitól, érzéseitől úgy, hogy közben mégis rájuk tudtam hangolódni, együtt tudtam érezni velük. Most más a helyzet.

Az „össznépi szorongás” – egy vírustól, ami láthatatlan, de valahol mégis terjed emberről emberre – engem sem hagy nyugton. Most egy csónakban evezünk – jut eszembe a bölcs mondás, és megjelenítem képileg. Igen, de

a csónak mintha állna, mintha valami állóvízben rekedtünk volna. A bizonytalanság, hogy meddig kell lakásunkba visszahúzódva élnünk, megszakítva embertársainkkal a személyes kapcsolatot, ez adja az ezt az újfajta stresszélményt.

Mert eddig azt hittük, hogy mindennapi stresszünk a rohanásból, a futva végzett teendőkből, a sokszor megterhelő munkavégzésből adódott, nem beszélve a családi logisztikáról, gyereknevelésről, amit mindezekkel össze kellett egyeztetni. Most egy másfajta lelki megterhelésről, másfajta stresszélményről van szó. A járvány potenciális veszélyessége és a bizonytalanság együtt megterhelnek minket.

Mitől függ az, hogy ki hogyan reagál, mennyire viseli meg a várakozás, melynek nem tudni, hogy mi vet véget, könnyebb (vagy esetenként súlyosabb) megbetegedés és gyógyulás, vagy az a fellélegzés, amikor megtudjuk, hogy vége van az egésznek, és újra élhetjük megszokott életünket? Sokfélék vagyunk, sokféleképpen reagálunk egy ilyen, teljesen új helyzetre.

Aggódunk idősebb szeretteinkért, akik talán mára megértették, hogy a bezárkózás most az életben maradást jelentheti számukra.

Igen, most hatalmas nyomás alatt vagyunk mindannyian. De ami egy hajóba tesz most minket, annak sok pozitív hozadéka is van. A média folyamatosan tájékoztat minket az aktuális helyzetről, és közösségi oldalakon is rengeteg információ jelenik meg szinte óránként. Itt elérkeztünk a stresszel való megbirkózás talán legfontosabb módszeréhez. Bizonyosságokat keresni a bizonytalanság oldására. Adatokat, véleményeket, amik kapaszkodót és reményt adnak. Megvitatni a talált adatokat, véleményeket, előrejelzéseket másokkal. Véleményt cserélni. Bizakodást adni és kapni.

Sokkal nehezebb a helyzetre adott intenzív érzéseinkkel megbirkózni. Sokféle érzés keríthet hatalmába minket: szomorúság, tehetetlenség, kétségbeesés, reménytelenség, harag, ingerültség. Ezek az érzések teljesen normális reakciók ebben a helyzetben, csak nem mindegy, hogy átéljük, megtapasztaljuk őket, vagy hagyjuk elhatalmasodni ezeket az intenzív, legyengítő érzéseket. A környezetemben azt látom- és egy tágabb környezet is értek alatta- hogy az emberek már túljutottak a sokk és a tagadás fázisán – ez nem történhet meg, ez nem lehet igaz – és ki-ki maga bölcsességi szintjén tudomásul vette, hogy most mit kell tennie, és mi az amit nem tanácsos tennie a maga és mások érdekében.

A stresszel való megküzdésnek egy nagyon hatékony formája a másokon való segítés. Rengetegen ajánlottak fel különböző segítséget a kutyasétáltatástól kezdve a maszkok készítésén át az egészségügyi dolgozók felfrissítő étellel-itallal való ellátásáig.

Szorongásunkat csökkenti az is, ha ebben a bezárt helyzetben megtartjuk a napi rutint, és strukturáljuk az életünket.  Tudjuk a történelemből és a visszaemlékezésekből, hogy a különböző munka- és egyéb táborokban a túlélést ez nagyban segítette. A napi rutin persze most más, mint a régi volt. Mindenki otthon van (kivéve akiknek dolgozniuk kell), a gyerekek otthon tanulnak, és sokunk otthonról végzi a munkáját is. Aktív tervezést igényel napi szinten a család tevékenységeinek megszervezése, a munka (tanulás) és a szabadidő beosztása.

Most van ideje a selejtezésnek, a lakás átrendezésének és minden olyan tevékenységnek, ami testi aktivitással jár, és megelégedettséget, örömet is okoz. A fizikai aktivitás, a mozgás bármilyen formája antidepresszánsként működik, ezt a kutatások is bebizonyították.

Mit tegyünk a vészmadarakkal, akik negatív érzésvilágukat úgy akarják enyhíteni, hogy ránk nyomják a bennük levő feszültséget? Sajnos azt kell mondanom, hogy az ilyen emberektől most távol kell tartani magunkat. Éppen elég most a saját lelki egyensúlyunkat fenntartani. Jogunk van ahhoz, hogy saját magunkkal, a lelki egyensúlyunk, lelki békénk megtartásával most többet foglalkozzunk, mint máskor, és több időt szánjunk magunkra, mint azelőtt.  Ha mi jól vagyunk, ez kisugárzik a családunk többi tagjára, a gyerekeinkre, szüleinkre is.

Ne üljünk karba tett kézzel, éljük az életünket a bezártság ellenére, főzzünk finomakat – most több idő jut rá, mint azelőtt. Több emberrel tartom a kapcsolatot az internetes és telefonos eszközökön át, és megfigyeltem, hogy kiből milyen kreatív ötletek buggyannak elő a megnövekedett szabadidő és a helyhez kötöttség miatt: Van, aki pulóvereket kezdett kötni, mások kertészkednek, és olyan is akad, aki kreatív írást tanul, vagy elmélyíti nyelvtudását.

Nagyon fontos megemlíteni a humort, mint szorongásoldót. Van belőle bőven (itt a közösségi médiákra is hivatkozom), törekedjünk rá, hogy keressünk ilyen forrásokat, illetve nézzünk vidám filmeket, videókat is.

Sokan már azzal foglalkoznak, mi lesz utána… Ezt most hagyjuk a tudósokra, bölcselkedőkre.

A mentális túléléshez most nagy türelem kell, és az a hit, hogy vége lesz a járványnak, és visszatérhetünk a mindennapi megszokott életünkhöz. Az persze nem baj, ha rájövünk – mert több időnk van magunkra – hogy mi az, amit a jövőben másképp fogunk csinálni. Mert a járvány egy nagy tanítás is egyben. Ki-ki azt tanul majd belőle, amire az aktuális élethelyzetében és bölcsességi szintjén képes lesz.

Tehát aktivizáljuk magunkat, alakítsunk ki napi rutint, csökkentsük az egy napra eső negatív gondolatok számát, kezdjünk új hobbiba és érintkezzünk minél többet szeretteinkkel, barátainkkal, olyan módon, ahogy most lehet!

Kinézek a ház (más házakkal) közös belső parkjára. Elállt a szemerkélő hó. Hideg szél fúj, de egy madár csicsereg megállás nélkül.

Ja, még a tavasz is itt van!

(Legközelebb a gyermekes családokról fogok egy kicsit elmélkedni. Aztán az idősebbekről is írok.)

 

Kugler Gyöngyi pszichológus, ferencvárosi lakos, aki köszöni, jól van